Az ember, ha megtalálja a társát, azt gondolom, hogy életének egyik legnagyobb állomása jön el, amikor már érzi, hogy számíthat a másikra, hogy többé nem kérdés, hogy egyedül van-e, mert valaki mindig fogja a kezét, jóban rosszban egyaránt. Nem mondom, hogy nincsenek veszekedések vagy viták, de azt gondolom, hogy azok azért kellenek is, mert egyébként nagyon nyugdíjas és lapos lenne a kapcsolat már egy-két év után. Az emberek nem egyformák, nem gondolkodnak egyformán, és főleg, ha valaki hisztisebb fajta, mint például az én férjem, akkor bizony időszakonként akkor is kapjuk a savat a másik oldalon, ha nem teszünk semmit, csak épp rosszabb napja van, mert hát mi vagyunk a közelben. Ekkor pedig elindulat egy háború, de jobban tesszük, ha inkább kicsit megértők vagyunk és megpróbálunk segíteni ott, ahonnan mindenki elmenekülne.
A legutóbbi ilyen vitánknál azonban nekem sem nagyon volt jó napom, és eléggé sikerült sajnos megbántanom, és amikor már elindultam otthonról tudtam, hogy nekem valamit tennem kell, mert nem volt igazságos amit mondtam neki, ezért elkezdtem törni a fejem, hogy vajon minek örülne. Ő tudom, hogy ajándékos fajta, vagyis az egyik szeretetnyelve az ajándékozás, így biztosan örülni fog valaminek, mondjuk az irodájába.
Hamarosan már egy kiválasztott vászonkép lógott a kezemben, becsomagolva és egy kis üzenettel a tetején, hogy ne haragudjon, nem akartam megbántani, nagyon szeretem és nem akartam igazságtalan lenni, és hogy szeretném, ha ez a kis kép az irodája falán erre mindig emlékeztetné, hogy mellette állok, szeretem, nincs egyedül bármilyen nehéz helyzetben is, és remélem hogy ezzel a két napos hidegháború megszűnik, mert tényleg nagyon szeretem és lassan megőrülök ebben a helyzetben. A hidegháború megszűnt, és haza érve ő is bocsánatot kért, szóval szent lett a béke.